Észak-Magyarországon a sertés elhelyezésére mindenütt önálló épület szolgált, aminek egykor általánosan elterjedt formája gerendavázas, zsilipelt falazatú, több részre osztott, félereszes tetejű faépítmény volt. A nagy területen előforduló épületek formai hasonlósága abból ered, hogy a gerendavázas ólakat specialisták készítették, illetve ezek az épületek szolgáltak mintául a barkácsoló parasztok, helybeli ácsok, faragók számára. Ebből a szempontból legjelentősebb központ volt Váraszó, ahol több kisiparos ács készítette a hagyományos szerkezetű faólakat, és szállította 40-50 km-es körzetbe. A váraszói ácsok által készített faólak napjainkban legnagyobb számban Kazár, Nádújfalu, Bükkszék, Tarnalelesz udvarain láthatóak, de másutt is előfordul néhány példány belőlük.
A hidas elnevezés lábakon álló, vagy a sarkainál kővel alátámasztott épületszerkezetre utal, aminek az istállóbeli hidlásra emlékeztető aljzata van. Ennél a padlódeszkákat fel lehet szedni, ha a helyiséget tisztítani akarják. A padlódeszkák között kiszivárgó trágyalé pedig szabadon elfolyhatott az alátámasztott épületrész alatt. A több rekeszre tagolt és ennek megfelelő számú ajtóval ellátott faépület jellegzetességét a kiemelkedő fedelű etetővályú kölcsönzi, ami mindig a hidasként kialakított szélső rekesz elülső vagy oldalsó falán található. A hízókat ebben a rekeszben tartották, míg a süldők, az anyadisznó és a malacok a további rekeszekbe kerültek. A hízók részére szolgáló helyiségen is volt ajtó, amin az állatot behajtották vagy kiengedték. (Selmeczi Kovács Attila nyomán)
A hamuzsírt, más néven kálium-karbonátot vagy szalajkát üveg- és szappangyártásra használták. A település határában létesült XVIII. századi alapítású hamuzsírfőzőt 1764-ben említi Kovács Márton szolgabíró alispánhoz küldött jelentése.
Az Erdőkövesden lakó báró Orczy József engedélyezte a hamuzsírfőzést a környék falvaiban. Egy 1864-ből származó térkép szerint a szalajkaház a község határában, a Forró-kúttól északnyugatra kis távolságra, a községen átfutó patak közelében állt. Főleg a XIX. század elejétől találunk arra több adatot, hogy a tervszerű erdőgazdálkodás képviselői, az uradalmi erdészetek vezetői egyre jobban tiltakoztak a gátlástalan irtások ellen. A földesurak számára készített beadványokban azt próbálták bizonyítani, hogy a bérleti összeg már nincs arányban az erdőkben keletkezett károkkal. Ez az országosan jelentkező tendencia a hamuzsírégetés fokozatos megszűnését eredményezte. A jelenkori Heves megye területén 1851 után már megszűnt a hamuzsírgyártás. Váraszón az egykori, XVIII. századi hamuzsírfőző emlékét őrzi a helynevek között fennmaradt Szalajkaház elnevezés. (Csiffáry Gergely nyomán)
Forrás: Kékes Online
