Észak-Magyarország, 1984. február 7. – A barkós emberek hajdan a juhászok voltak. Vagyis a birkanyájaknak azok a pásztorai, akiknek igencsak torzonborz látványt nyújtott a frizurájuk. (Különösen a két fülük tövében alányúló szőrpamataiktól ismerte fel őket az idegen.)
De ugyanígy barkós embereknek — pontosabban mondva: barkóknak — neveznek a hazánkban egy kevésbé ismert népcsoportot is. Noha három megyében — Hevesben, Borsodban és Nógrádban — számon tartják őket, létezésükről alig-alig tud valamit a közvélemény. Legföljebb az dereng a tájékozottabbak tudatában, hogy valami palóc ivadékok ezek a barkók. De hát ez a besorolásuk is csak amolyan szófia beszéd (mendemonda – a szerk.)…
Igaz, ami igaz: a barkók származásáról mindmáig igen keveset tudunk. Föltehetőleg — de nem bizonyosan — tényleg a palócoknak, azaz a poloveceknek mondott kunoknak az utódai, de hogy ez az atyafiság mennyiben és hogyan igaz, az éppen úgy kérdéses, minthogy magukról a palócokról is többen vallják: ők a kabarok ivadékai.
A barkók nagy- és kisközségeik zöme a Pétervására és Ózd között elterülő Óbükk — régies nevén: Óbikk — lankáin sorakozik. Hogy ez a természeti képződmény a Bükkhöz hasonlóan hegynek számít-e, az megint csak a hozzáértők igenjeinek és nemjeinek kereszttüzében van. Lévén azonban az Óbükköt is magában foglaló Heves—Borsodi-dombság 500 méternél is magasabb terület, a barkók földjének ékességét, az 525 m-es Vajdavárat meg a nálánál is föntebb nyúló Szarvaskőt (536 m) bátran titulálhatjuk hegynek.
Az Óbükk, illetőleg Óbikk völgyei a törésvonalakhoz igazodva sorakoznak. Ezekben a mélyedésekben a források egész regimentje csábította — és csábítja ma is — letelepedésre az embert. Itt egy magányos tanya, amott egy népesebb majorság tűnik fel á természetjárók előtt, akik egyúttal azt is tapasztalhatják, hogy földművelésre kevésbé, állattenyésztési célokra viszont annál jobban hasznosítható ez a terület. A meredek lejtőkön szarvasmarhák csordái, meg a majd’ mindenütt megélő birkafalkák legelésznek.
Miféle látnivalók csábíthatják a barkók vidékére a turistákat?
Mindenekelőtt egyházi építményekben lehet arrafelé ‘gyönyörködni. Például abban a szentsimoni templomban (képünkön), amely a XII. században épült, és amelynek freskója 1423-ból — remekbe készült famennyezete 1650-ből — való, avagy a kissikátori kerektemplomban, amely önmagában véve is egy építészeti remek. A gótikus művészet hívei Zabaron, Szentdomonkoson, Tamaleleszen és Járdánházán találnak néznivalót; a barokk stílus jellemjegyei pedig a pétervásári Keglevich-kastélyban tűnnek elő. (Ennek ‘a kis palotának az ajtaját meg a korlátjait nem más, mint a vaskovácsművesség híres hazai művelője, Fazola Henrik készítette.)
A jellegzetes — pitarból, konyhából és kamrából álló — barkó lakóházakat a Györffy István néprajztudós által önálló etnikumnak mondott népcsoport egymást váltó nemzedékei alakították ki. A barkók saját produktuma a lila, zöld és sárga alapszínekre épülő népviselet is. Erre a változatra annál is inkább érdemes felfigyelni, mert a palócság — tehát az az etnikum, amelytől sokan a barkókat eredeztetik — csak pirosban és kékben járt.
Végezetül még annyit, hogy akik gyalogszerrel szeretnék bejárni a barkók földjét, azok egyrészt a Kohász-útnak nevezett turistaösvényen vághatnak neki a vidéknek, másrészt pedig a Partizán-úton. Az előbbi Salgótarjánt, Ózdot és Diósgyőrt köti össze, az utóbbi pedig a Hangonyi-tónál indul és Borsodnádasnál ér véget.
S ha jövés-menés közben netán azt hallja a turista, hogy a Martinovics-féle összeesküvést felgöngyölítő tábornok, az osztrák titkosrendőrség egykori parancsnoka, azaz Barco tábornok a keresztapja e tájnak? Ezen se csodálkozzon! A talányok rengetegéhez ez a feltételezés már nemigen ad hozzá, de nem is vesz el sokat belőle.
Szerző: A. L. Fotó: Szentsimon.hu
Forrás: Észak-Magyarország
